A roma közösségekben dolgozó védőnők munkafeltételeinek javítása

Már hat éve, hogy ez a hír megjelent az Origo.hu hírportálon:
„A fiatal diplomások csaknem 15 százaléka soha nem hasznosítja végzettségét munkájában - derül ki az Educatio Társadalmi Szolgáltató Nonprofit Kft. felméréséből, amelyet a Magyar Nemzet ismertet. Az átlagosnál több a pályaelhagyó az agrár-, természet- és társadalomtudományi végzettségűek körében. Eközben az orvos- és egészségtudományi, a jogi és az informatikai végzettséget szerzők szinte biztosan találnak képzettségüknek megfelelő munkát, náluk a legkevesebb azoknak az aránya, akik más szakmában helyezkednek el.” (http://www.origo.hu/itthon/20100826-magyar-nemzet-a-diplomasokbol-kenyszeru-palyaelhagyok-lesznek.html)

„Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra.”[1].

„Ej, ráérünk arra még!”

Petőfi Sándor[2]

A védőnő védi a gyermeket, a családot. De ki védi meg a védőnőt?

A kiégettség vagy burn out szindróma nem orvosi diagnózisként értelmezhető, sokkal inkább szociálpszichológiai fogalom. A szindróma, azaz tünetegyüttes (ellentétben a szimptómával amely egy endogén tünetet jelöl) fogalmát a szociálpszichológiában használjuk és legfőbb kritériuma, hogy az egyén és a környezet közötti kölcsönhatásokra fókuszál.

A védőnői tevékenység a segítő foglalkozások egyik legszebb, legfelelősségteljesebb és legnehezebb ága, amelyet jól csak hivatásszerűen lehet ellátni, olvashatjuk Kahlichné Dr. Simon Márta professzorasszony „A védőnői hivatás története” című könyve ismertetőjében.   

Két fejlesztési forma, a szupervizió és a coaching egyesítéséből jön létre a szupervízió alapú coaching. Mindkét formának nagyon sokféle definíciója létezik, és a napi gyakorlatban is igen sok változat van jelen egyidejűleg. A két munkaforma összevonása további definícióalkotást teszi lehetővé. Itt most nem szeretnék új definíciókat megfogalmazni, de a továbbiak megértése kedvéért két szempontot mégis adnék.

A szupervíziós csoportokban is, mint minden más kiscsoportban megfigyelhetőek a különböző csoportdinamikai történések. Tulajdonképpen ezek azok, amelyek a csoport személyiségformáló hatását biztosítják. A csoport olyan emberek együttese, akik önmagukat egy mindenki mástól elkülöníthető egységként kezelik, a tagok tartós interakcióban vannak egymással és együttműködnek (Hatvani, E. Varga, Taskó, 2001).

A szupervíziós munkában a résztvevők által témává tett „eseteken” dolgozunk, azokra mint szakmai helyzetekre reflektálunk, az esethozó(k) helyzethez kapcsolódó érzéseire, előfeltevéseire, gondolkodási sémáira, viselkedésére, a szakmai személyiségre fókuszálunk. A kliensekkel (védőnők esetében gondozottakkal), a kollégákkal, társszakmák képviselőivel, vezetőkkel, feletesekkel, intézményi környezettel, helyi közeggel kapcsolatos helyzeteken túl téma lehet a résztvevő viszonya a szakmájához, a munkájához, vagy a karrierjéhez. Mivel 2013 augusztusa óta dolgozom szupervízorként védőnőkkel, felfigyeltem a védőnői karrier választásához és a szakmai életút sikerességének és eredményességének megéléséhez kapcsolódó visszatérően megjelenő kérdésekre a szupervíziókban.

A segítő szakmában dolgozó szakemberek a családokkal történő együttműködés - látogatások, tanácsadások, esetmunka - során gyakran találkoznak olyan élethelyzetekkel, szituációkkal, amikor nem a racionalitás, hanem az érzések és érzelmek jutnak nagyobb szerephez.

Több éve dolgozom védőnőkkel szupervizorként, csoportokkal és egyéni folyamatokban egyaránt. A védőnői szupervíziós esetek feldolgozása során igen gyakran előkerült a bevonódás, mint személyiséget érintő, szakmai elakadást eredményező jelenség. A cikkben megosztom gondolataimat a témával kapcsolatban, mely segítő szándékkal íródott és remélem, hogy másokat is gondolkodásra ösztönöz, segítve a tudatosabb hivatásgyakorlást.

Herbert J. Freudenberger 1974-ben írta le először ezt a tünet-együttest:
„Burn out (kiégés) szindróma krónikus, emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés állapota, amely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, s melyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek.”

A tabu szoros értelemben polinéziai eredetű, szakrális szakkifejezés: rendkívülisége vagy természetfölöttisége miatt érinthetetlen tárgyat vagy személyt jelent.
Tágabb értelemben olyan téma, amelyről hagyományosan vagy ideológiai megfontolásból nem szabad beszélni; ügy, melybe nem lehet beavatkozni, a magyar hétköznapi értelemben tilalom: „nem illik”.

Amikor egy szupervíziós csoport elindul, a résztvevők általában rendelkeznek valamilyen tudással arról, hogy hová érkeznek, milyen szabályok és keretek között működik egy ilyen csoport. Mégis, aki még nem vett részt efféle szakmai önismereti munkában, gyakran kérdezi: muszáj körben ülnünk? A cikk témájául ezért ezt az alapkérdést járom körbe, vagy, ha nem is teljesen körbe, de legalább pár nézőpontot célom megmutatni.

A cikk célja, hogy bemutasson egy, a már meglévő kapcsolati rendszeren belüli hatékony együttműködést elősegítő, hazánkban jelenleg még csak ritkán alkalmazott szupervíziós munkaformát, az intézményközi szupervíziót.

Szupervizorként, esetmegbeszélő csoport vezetőjeként védőnőkkel dolgozva többször találkoztam azzal a felvetéssel, hogy hol is vannak a segítés határai. A hogyan, mikor, meddig segítünk, hogyan mikor és meddig vállalunk felelősséget különféle kérdésein haladva sokszor jutottunk el ahhoz a kérdéshez, hogy mi is a segítés?

A hazai közigazgatási egységek (települések) száma 2010. január 1-én 3152 volt. A települések kereken egyharmadának a lélekszáma nem éri el az 500 főt (1074 település, az összes település 34,1%-a), közülük 373-ban a 200 főt sem. A települések további 21,4%-ának lakosságszáma 500 és 1000 közé esik. Az ország települései több mint felének (55,1%-ának) a lélekszáma 1000 fő alatt marad. Ezeken a településeken nincs háziorvos, szociális munkás. Egy védőnő helyenként 5-6 településen dolgozik.

Az elaprózott településszerkezet mellett nem reális településenként fő állású egészségügyi és szociális szakember alkalmazása, azonban a lakosság és ezen belül a gyermekek nem kerülhetnek abba a helyzetbe, hogy ellátatlanul maradnak.

A hátrányos helyzetű térségek kistelepülésein elszegényedett, kirekesztett emberek élnek. Magas a munkanélküliek száma is ezen a vidéken. A szolgáltatásokhoz, erőforrásokhoz nehéz a hozzáférés, és alacsony a száma az itt lakó és dolgozó szakembereknek.

A Rendszer-tábla olyan módszertani eszköz, amely a segítő folyamat bármely pontján, szakaszában hatékonyan alkalmazható arra, hogy egy aktuális személyes vagy szakmai helyzetet, problémát, kapcsolati hálót a segített és a segítő erre vonatkozó elképzeléseit láthatóvá, megfoghatóvá, érzékelhetővé tegyen.

Szupervizori munkám során sok olyan helyzettel találkozom, melynek kapcsán felmerül: mit kezdek vele? Hogyan tudom elfogadni? El tudom fogadni? Egyáltalán: el kell-e fogadnom? Amikor a csoportban védőnők voltak, azzal szembesültem, hogy ezek a kérdések, így vagy úgy őket is foglalkoztatják – a válaszoknak pedig nagy súlyuk van. Emiatt cikkem témájaként a neutralitás – a semlegesség attitűdjének kérdéskörét választottam.

„A különbség a között, amit megteszünk és amire képesek lennénk, megváltoztathatná a világot.”
(Mahatma Gandhi)

Védőnők körében vezetett szupervíziós munkám, és a jelen projekt tájékoztató tevékenysége során azt tapasztaltam, hogy a védőnők többsége – amennyiben elérhetővé válik számára - megszereti és fontosnak találja a szupervízió által biztosított támogatást személyes szakmai tanulásában, pszichés és mentális jól-léte megőrzésében, a közös kreatív problémamegoldás, és a kritikus helyzetekben a releváns szakmai működés elérése terén. Ugyanakkor kevés tudatosság és sokszor bizalomhiány mutatkozik olyan szupervíziók, más csoportos tanácsadói folyamatok szervezésében, melyek kifejezetten munkahelyi team-ek, vagy egy térség ellátásába különböző formában bevont szolgáltatók közös munkáját támogatják. Szeretném itt bemutatni és felkelteni az érdeklődést azon célok és lehetőségek iránt, amelyek ebben a munkaformában rejlenek, és rámutatni néhány olyan hiányosságra, melyek kezelésében nagy segítséget nyújthatnak az így szerveződő támogatási folyamatok.

Gyógypedagógusként sokat dolgoztam és dolgozom fogyatékos gyermeket nevelő szülőkkel, egyénileg és csoportban is. Ebben a cikkben azokat a tapasztalataimat szeretném megosztani a védőnőkkel, amelyekből jobban megismerhetik a sérült kisgyermeket nevelő szülőket és amelyeket – mint szakemberek - ők is jól használhatnak a szülőkkel való együttműködéshez.

„Nem a tapasztalatainkból tanulunk – abból tanulunk, ha reflektálunk a tapasztalatainkra”
(„We do not learn from experience – we learn from reflecting on experience”)

 

John Dewey [1]