A bevonódást nehéz jól definiálni és észrevenni, mert a családokkal, gyermekekkel kapcsolatos hivatásokat gyakorló szakembereknél az érzelem jelenléte a szakmaiság fontos része. Ennek okán védőnők, szociális munkások is érezhetnek sajnálatot, pl. egy sérült gyermeket világra hozó anyával való találkozáskor, osztozhatnak fájdalmában. Azonban, ha ez az érzés tartósan a legerősebb a szakemberben, biztos, hogy bevonódásról beszélhetünk.
Ahhoz, hogy megértsük, mi is történik ilyenkor bennünk – véleményem szerint – jó kiindulási pont lehet a tranzakcioanalízis elmélete. A tranzakcioanalízis Eric Berne (1) nevéhez fűződik. Lényege, hogy mindannyian háromféle én-állapotban létezve éljük életünket, reagálunk a környezetünkre és egymásra. Én-állapotok: Szülő, Gyermek és Felnőtt. A Szülő én-állapotban gyűlik össze – születésünktől fogva – minden emlék, viselkedésminta, amit a szülő-figuráinktól (szülők, tanárok, főnökök, edzők) kaptunk, tanultunk. A Gyermek én-állapotban összpontosulnak azok az emlékek, viselkedésminták, amelyeket gyermekként vagy gyermeki szerepben átéltünk, kaptunk. Mindkét én-állapot érzelemmel teli; a Szülő én-állapotban a szülőfigurák érzelmeit őrizzük, a Gyermek én-állapotban pedig azokat az érzelmeket, amelyeket gyermekként vagy gyermeki szerepben éreztünk. A Felnőtt én-állapotban képesek vagyunk a jelen helyzetre koncentrálni, reflektálni. Nem kizárólag érzelem és minta-vezérelten cselekszünk, hanem a tudatosság uralja viselkedésünket, amely azt jelenti, hogy a Gyermek- és a Szülő én-állapotaink lenyomatait megfelelő arányban érvényesítjük.
A Szülő én-állapot további két egységre bontható: Irányító Szülő, Gondoskodó Szülő. A Gyermek én-állapot szintén tovább bontható: Alkalmazkodó Gyermek, Lázadó Gyermek típusokra. Ezek az elnevezések magukért beszélnek. Az interakciókban rejlő konfliktusokat, kommunikációs nehézségeket ezen én-állapotokban rejlő tartalmak eredményezik. Fontos tudatosítani magunkban, hogy az interakciót nem csak a saját én-állapotunk befolyásolja, hanem az interakcióban részt vevő többi ember én-állapota is.
A bevonódás során az interakcióban részt vevő másik fél egy bizonyos én-állapotából indít viselkedést, kommunikációt, ami bennünket „meghív” egy adott én-állapotbeli viselkedésre. Gondolhatunk itt azokra az esetekre, amikor a segítő személy akár kölcsön is ad a rászoruló viselkedést mutató, őt érzelmileg megérintő kliensnek. Ilyenkor az Alkalmazkodó „kedves” Gyermek szólítja viselkedésével a Gondoskodó Szülőt. A sajnálat érzése leggyakrabban a Gondoskodó Szülő én-állapothoz tartozó viselkedést hívja elő a szakemberből.
Bevonódásról beszélhetünk akkor is, amikor a kliens indítja az interakciót az Irányító Szülő én-állapotból, bennünket szakembereket, az Alkalmazkodó Gyermek én-állapotba pozicionálva. Például amikor a kliens sürgetve akarja célját elérni, nyomást gyakorolva a szakemberre. Ekkor bizonyos esetekben a szakemberben – feltehetően főként a nyomás hatásárára –, a Lázadó Gyermek én-állapot válaszol. Ez késztetheti a szakembert nyílt vagy rejtett ellenállásra.
A szakmai helyzetekben elengedhetetlen a tudatosság. Ha tartósan érzelem vezérelt én-állapotból cselekszünk, akkor szakmaiságunk veszélybe kerül. Ez a segítő kapcsolatra nézve káros és nehéz helyzetbe hozza a szakembert és a klienst egyaránt. A tudatosság a megismert én-állapotok közül a Felnőtt én-állapotban van leginkább és leghatározottabban jelen.
Jogosan merül fel a kérdés, hogy munkánk során mit tehetünk? Hogyan tudjuk felismerni, hogy melyik én-állapotra „hívnak meg” bennünket? Hogyan tudunk én-állapotot váltani? Segíthet, ha feltesszük magunknak a kérdést: Ki vagyok én a kliensemnek az adott szituációban? Ki ő nekem ebben a helyzetben? Általában a saját életemben kinek teszek meg ahhoz hasonló dolgokat, mint neki? Ki viselkedik így velem a jelenben vagy viselkedett így velem a múltban? Az én-állapot váltáshoz elengedhetetlen a saját én-állapotom felismerése, ezután történhet meg az én-állapot váltás, mely megvalósul akkor, ha állítások és cselekedetek helyett jövőre vonatkozó kérdéseket teszünk fel a kliensünknek: Pl.: Mit gondol, mi lesz a következménye, ha nem mossa ki az ágyneműt és a plüss-állatokat is? Mire lenne szüksége ahhoz, hogy megtegye? Ez a kommunikáció és viselkedés a Felnőtt én-állapotba tesz és a klienst is én-állapot váltásra ösztönzi.
A bevonódás felismerése igen nehéz, mert a folyamat saját érzéseink befolyásoltsága alatt történik, nem látunk rá, mert nagyon közel állunk érzelmileg a helyzethez, az eseményekhez, a klienshez. Bevonódás jelei lehetnek, ha arra leszünk figyelmesek, hogy érzelmileg megterhelőbb az adott klienssel lenni, olyat is megteszünk neki, amit másnak nem, haragszunk a környezetében lévő családtagokra, de rá nem. Hatékony támogatást adhat a bevonódás észlelésében egy olyan szakember, aki kellő távolságból tudja látni, mi történik. Nagy segítség lehet az egyéni vagy csoportos szupervízió, ahol a szupervízor irányításával feltárható, megérthető, feldolgozható az érzelmileg megterhelő eset.
A bevonódás kockázata tovább csökken, ha minden esetnél törekszünk arra, hogy saját, szakmai kompetenciánkkal kapcsolatos pozitív érzéseink is erősödjenek – mint pl. bizakodás abban, hogy meg tudom tartani a kliens bizalmát; bizalom, hogy tudok adni egy listát, hogy hová fordulhat segítségért; hit abban, hogy képes leszek hétről hétre védőnőként támogatni; biztonság, hogy tudom, kik azok a szakemberek, akik támogatnak engem a nehéz helyzetekben.
FORRÁSOK, AJÁNLOTT IRODALOM
http://www.hata.hu/tranzakcioanalizis/mi-a-tranzakcioanalizis/
Eric Berne: Emberi játszmák, Háttér Kiadó Kft, 2013
Járó Katalin (szerk.): Játszmák nélkül, Helikon, 1999