A szupervíziós csoport ideális esetben egy világos, szellőztethető teremben zajlik, ahol a székek egymástól kényelmes (a mi kultúránkban ez kb. 70-110 cm közötti tér) távolságra helyezkednek el, kör alakban. Ha megfigyeljük az emberek spontán alakuló csoportjait, akik egymással beszélgetnek, azt láthatjuk, hogy többé-kevésbé körbe rendeződnek. Így láthatják egymás arcát, mimikáját, testbeszédét, tudják tartani a szemkontaktust. Ezek az úgynevezett nonverbális kommunikációs eszközök a beszélgetés szó szerinti tartalmát segítenek megérteni, pontosítani, sőt, meg sem kell szólalnia annak, aki a nonverbális kommunikációs eszközöket használva üzen: a többiek így is „veszik az adást”. Szokásos kérdés, hogy lehet-e pl. asztal a résztvevők előtt. Ha pusztán a gyakorlati előnyöket vesszük, jobban látjuk egymást, ha nincs asztal vagy más közöttünk, és a figyelmünket sem vonja el egy plusz tárgy jelenléte (pl. nem kell arra figyelnem, hogy beütöm-e a lábam, ha megmozdulok). A körben ülés tehát segíti az egymásra figyelést.

A kör mint alakzat meghatározza a körben ülők helyzetét is: senki sincs kitüntetett helyen, mindenki szava, jelenléte egyformán fontos. Amikor azt írom, „egyformán fontos”, azt értem alatta, hogy a körben ülők lehet, hogy más szerepet töltenek be, de mindenki egyenrangú. Gyakran találkozom olyan résztvevőkkel, akik nem szeretnek megszólalni mások előtt, akiket zavar, hogy a körben nincs előttük egy széles hát, vagy egy nagy asztal, ami mögé húzódva „átvészelhetik” a szupervíziós ülés idejét. Nos, a körben valóban nem lehet elrejtőzni, mint ahogy a frontális oktatás során, amikor abban bíztam, hogy ha nem lát meg a tanár, talán elfelejti, hogy ott vagyok, és nem szólít fel felelni. Ugyanakkor ez a forma azt is biztosítja, hogy a résztvevő sosem áll (ül) szemben a többiekkel. A megszólalás így könnyebb, és ha az alapszabályokat is figyelembe vesszük, tudjuk, hogy sosem KELL megszólalni, mindig van arra lehetőség, hogy csöndben maradjon az, aki a szupervíziós körben ül. Sokkal fontosabb az, hogy aki ott van, jelen legyen. Figyeljen magára, a társaira, a csoportra, és gondolatai az aktuális téma körül forogjanak. Ezt a fajta jelenlévő figyelmet (az „itt és most” megélését) segíti a körben ülés.

A kör mint szimbólum a teljességet (egy-séget) jelenti: nincs kezdete és nincs vége, az idő és a tér határtalanságát  jelöli. Szent épületek, spirituális terek alapja a kör, a kiterjesztett pont, alap-alakzat. „Egységben az erő!” – tartja a mondás. A körben ülő csoport is egységet képez. A szociológiában használatos fogalom szerint a „csoport” mindig több mint az azt alkotó egyének összessége. Az egyének egy bizonyos, néha ki sem mondott cél érdekében alakulnak csoporttá, és ennek a célnak a megvalósítása közben alakul ki az a plusz, amivel többé válik a csoport. A szupervíziós csoport egy olyan formális csoport, melynek meghatározott, kimondott célja van, és működése során valóban megmutatkozhat, mitől több, mint a csoporttagok (tapasztalatának, tudásának) összessége. A csoportfolyamatban születhetnek új felismerések, melyekhez szükséges a jelenlévők tapasztalata, mégsem elégséges: a tapasztalatok megosztásából nem feltétlenül, logikusan következik az, amitől a csoport többé válik.

Van, aki számára riasztó, hogy mások problémáit hallgassa. Sokszor találkozom azzal a mondattal, hogy „Minek hallgassam, van nekem is elég!”  Általában az is elhangzik, hogy „mitől lenne könnyebb, ha csak beszélek róla?”

A leggyakrabban visszajelzett élmény, amit a szupervíziós csoportban megélnek a résztvevők, a „nem vagyok egyedül” és a „figyelnek rám” élménye. Ha a csoport egy tagja megoszt egy élményt, és a többi csoporttag elmeséli, milyen hasonló élményt élt meg ő maga, akkor a csoporttagok megtudják, hogy más is került már hasonló helyzetbe – de nem csupán ez történik. A párhuzamosan futó történetek egy másik síkon, az érzelmek síkján összetalálkoznak. A csoporttagok át is élik ezt az élményt: bár sok helyzetben egyedül vannak, de, mivel mások is ezt élik meg, már nem akkora teher ez. A csoporttagok egymásra figyelve kerülnek a saját érzéseikhez is egyre közelebb.

Védőnőkkel dolgozva az a tapasztalatom, hogy már az is pozitív élmény a résztvevőknek, hogy körben ülünk, és meghallgatjuk egymást. Sokan közülük egyedül dolgoznak, a nap történéseit nem tudják kinek elmesélni. A nehéz helyzetek okozta feszültségek levezetésére nincs mód, és csak gyűlnek a terhek. Aki így dolgozik, előbb-utóbb nem csak egyedül dolgozik majd, hanem magányosan is – és hiába szereti a szakmáját, a magány, az elszigetelődés érzése elvezet a kifáradáshoz. A szupervíziós körben a résztvevő – a kör, a csoport tagjamegélheti az egyenrangúságot, megtapasztalhatja a figyelem erejét, és a valahová tartozás élményét. Azt, hogy együtt könnyebb: akkor sem vagyok egyedül, ha a mindennapokban egyedül megyek családot látogatni, egyedül tartok tanácsadást, és egyedül hozok meg komoly és nehéz szakmai döntéseket.

Zárásként a kör-szimbólum egy másik aspektusa kívánkozik a cikk végére. A kör az egység mellett a teremtés szimbóluma is: a születésé, halálé, újjászületésé. A védőnők ennek az örök körforgásnak naponta részesei: megérdemlik, hogy legyen egy olyan kör is, amely őket támogatja.