A stresszel kapcsolatos szakirodalomban hasonló címekkel találkozunk, mint: „A stressz és gyógyítása”, „A stressz korunk népbetegsége”, ”A stressz összeomláshoz vezethet” stb. Nem szeretném tovább sorolni, mert ahogy gyűlnek ezek az ijesztő, fenyegető kijelentések, egyre több stresszt okoznak. A felsorolt címek és kijelentések jellegzetesek, ha a stressz a téma: olyan félelmetes szakmai köntösbe kerül, hogy a stressz megjelenésének a lehetősége is komoly feszültséget okoz. Írásomban azt vizsgálom, hogy a stresszhez kapcsolódó szemléletünket érdemes-e megváltoztatni, milyen szempontok segíthetnek bennünket ebben. Azért választottam ezt a témát, mert a stresszről többnyire negatív, szorongató és félelmetes gondolatok jutnak eszünkbe, amelyek valóban stresszelnek bennünket.
Selye János, a stressz elmélet atyja, az Életünk és a stressz c. könyvében azt is taglalja, hogy az ingerszegény környezet, azaz a stressz hiánya egyenlő a halállal. Az ingerszegény környezet ugyanúgy stresszt jelent számunkra, mint a túlságosan is ingergazdag környezet. A két véglet- azaz az ingermentes környezet, vagy a feldolgozhatatlanul sok inger - pedig végzetes lehet.
Ebből arra következtethetünk, hogy a sokak által vágyott stresszmentes élet valójában nem szolgálja az egészségünket, ehelyett felboríthatja az egyensúlyi állapotunkat, nem beszélve arról, hogy ez a kívánság nem teljesülhet. Így adódik a kérdés, hogyha nem tudjuk elűzni a stresszt az életünkből, akkor hogyan tudnánk megbarátkozni vele? Továbbfűzve a gondolatot, a stressz egyik lehetséges formája az eustressz, amely egy örömteli stressz állapot, amelynek feszültségeit élvezzük (pl.: gyermek születése, egy különleges kirándulás, a vidám park izgalmai, stb.). Így a stressz elűzésével a jó feszültséget is elengednénk az életünkből.
A stressz egyik definíciója: a stressz az egyensúly felbomlása önmagunkkal és/vagy a környezetünkkel.
Ebben a meghatározásban a hangsúly az egyensúlyon van. Mikor érzem magam egyensúlyban? Hol vannak a határaim? Mikor érzem úgy, hogy kibillentem? Miért fordulhat elő, hogy egyesek még teljes nyugalomban vannak, amikor másoknak már égnek áll a haja a feszültségtől, félelemtől, szorongástól, stb.
A definíció másik fontos eleme az „és/vagy”: tehát a stressz nem csak a külső környezetből fakadhat, hanem önmagunk is okozhatunk stresszt magunknak, anélkül, hogy a környezet hatással lett volna, illetve a külső és belső történések párhuzamosan okozhatnak stresszt.
Mi a különbség? Miért változik egyénenként az egyensúlyi állapot, és annak határai?
Egy példa az egyén stresszhez való viszonyának különbözőségére: két nyugdíjas múzeumőrt alkalmaznak egy múzeumban. Júniusban, iskolai szünet előtt nagyon megnövekszik a forgalom, sok-sok gyermekcsoport látogat el az amúgy gyenge látogatottságú intézménybe.
Az első múzeumőr otthon a következőképpen számol be a munkanapjáról:
„- Szörnyű volt, a gyermekek egész nap kiabáltak, egy percig nem vehettem le róluk a szememet, nehogy valami kárt okozzanak, folyton közel mentek a kiállított tárgyakhoz. Nagyon elfáradtam, feszült, ideges vagyok. Még néhány ilyen nap és felmondok!”
A második múzeumőr beszámolója:
„- Nos, ritkán volt ilyen kellemes napom a múzeumban. Az unalmat felváltotta a gyerekzsivaj, egész nap kérdezgettek, nevettek, megtöltötték élettel ezt az élettelen helyet. Nagyon élveztem! Így szívesen dolgozom itt. A korábbi unalmas napok miatt már majdnem felmondtam!”
A példából kiderül, hogy az első őr erősen introvertált személyiség, aki a csendet és a rendet fontosnak tartja, illetve a kontrollvesztés nagy feszültséget okoz számára. A második egy extrovertált, társaságkedvelő típus, akinek az ingerszegény környezet okoz nagy stresszt. Tehát a stresszhez való viszonyunkon változtathatunk, ha a stresszort (a stressz okozó tényezőt) nem is tudjuk megállítani. Minél többet tanulunk a saját működésünkről a nehéz helyzetek megjelenésekor, és arról, hogy mit ítélünk meg stresszes helyzetnek, annál inkább képessé válunk arra, hogy kezeljük azokat az ingereket, amelyek feszültséget keltenek bennünk.
Egyik fontos felismerés, hogy az önismeretünk elmélyítésével képessé válunk a stresszt könnyebben kezelni, lecsökkenthető az ártalom időtartama és feszültségszintje is. Vagyis: a stressz megélése - nagyon nagy részben- RAJTUNK ÁLL.
Hogyan barátkozzunk meg a stresszel?
Stressz: szívünk gyorsabban ver, légzésünk felgyorsul, izzadunk, és még számtalan más testi-lelki tünetet okozhat, de nézzük meg, mindezt miért teszi a szervezetünk?
Kelly McGonigal egészségpszichológus előadását a következőképpen mutatja be a „Ted Talks” kommentátora:
„A stresszt mindezidáig a közegészségügy ellenségeként kezelték, egy új kutatás azonban felfedi, hogy a stressz csak abban az esetben van rossz hatással egészségünkre, ha így gondolkodunk róla. Kelly McGonigal pszichológus arra sarkall, hogy pozitívumként tekintsünk a stresszre, és bemutatja a stressz csökkentésének eszközét: a másokkal való kapcsolatteremtést.”
Az előadás a Harvard Egyetem kutatásait jelöli meg hivatkozásul, és összefoglalja a kutatás eredményét: 30 000 felnőtt embert vizsgáltak 8 éven át, abból a szempontból, hogyan gondolkodik a stresszről az Egyesült Államokban. Az eredmény: 43%-kal megnőtt az elhalálozás kockázata azoknak az embereknél, akik az előző egy évben sok stressznek voltak kitéve. Ez azonban csak azok esetében volt igaz, akik úgy hitték, a stressz ártalmas az egészségre. Azok esetében, akik bár sok stresszt tapasztaltak, de azt nem tekintették ártalmasnak, nem volt akkora valószínűsége az elhalálozásnak. Mindenki másnál alacsonyabb volt az elhalálozási kockázatuk, beleértve azokat az embereket is, akik viszonylag kevés stressznek voltak kitéve.
„De mi lenne, ha inkább úgy tekintenének rá, mintha a testük fel lenne villanyozva, ezáltal felkészítve minket, hogy megbirkózzunk ezzel a kihívással? Pontosan ezt mondták el egy tanulmány résztvevőinek melyet a Harvard Egyetemen folytattak. Mielőtt átestek volna a szociális stressz teszten, megtanították nekik, hogy a stressz reakciójukat segítségként értelmezzék. Ez a gyorsan verő szív felkészít minket a cselekvésre. Nem gond, ha gyorsabban lélegzünk. Ez több oxigént juttat ugyanis az agyukba. Azok a résztvevők, akik megtanultak úgy tekinteni stressz reakciójukra, mint ami teljesítményüket tekintve segítséget jelent, nos, ők kevésbé voltak stresszesek, kevésbé aggódtak, magabiztosabbak voltak.” (Kelly McGonigal)
Az előadás zárásaként kiderül, hogy a stressz hatására az oxitocin nevű stresszhormon termelődik, amit „az agyalapi mirigyünk akkor bocsájt ki, amikor szervezetünk a stresszre reagál”. Ugyanolyan része stressz reakciónknak, mint az adrenalin, amely miatt a szívünk gyorsabban ver. És amikor az oxitocin a stressz reakció során felszabadul, arra késztet, hogy támogatást keressünk, azaz hogy megosszuk valakivel érzéseinket ahelyett, hogy magunkban tartanánk azokat.
Azoknál, akik gondoskodtak másokról, nem volt kimutatható az elhalálozás kockázatának stresszel összefüggésbe hozható növekedése. A másokról való gondoskodás segített a regenerálódásban. Összefoglalva: ahogyan gondolkodunk, az befolyásolja, hogyan éljük meg a stresszt. „Amikor stresszreakciónkat segítségként értelmezzük, a bátorság biológiáját teremtjük meg. Amikor pedig stresszes helyzetben kapcsolatba lépünk másokkal, ez segíthet felépülnünk.” (Kelly McGonigal)
Összegezve, a stresszhez való viszonyunk megváltoztatásával képesek vagyunk egészségesebben átélni a bennünket érő stresszt, megérthetjük, hogy a stresszre adott reakciónk nemcsak ártalmas lehet, hanem a saját védőfaktorunk is. A társas kapcsolatok, a helyzetek kibeszélése (pl. szupervízióban) és a kapcsolatok keresése segít feldolgozni és csökkenteni a stressz ártalmait. Ezentúl pedig az önzetlen segítség szintén lelki védelemként jelentkezik egészségünk érdekében.
IRODALOMJEGYZÉK
• Dr. Bagdy Emőke: Pszichofittness, L'Harmattan Könyvkiadó, Budapest (2013)
• Dr. Selye János: Életünk és a stressz , Akadémiai Kiadó, Budapest (1978)
• Kelly McGonigal előadása: http://www.ted.com/talks/kelly_mcgonigal_how_to_make_stress_your_friend?language=hu