Nem a tapasztalatainkból, hanem a reflektált tapasztalatainkból tanulunk – mit jelent ez a John Deweynek tulajdonított kijelentés? Mit értünk reflexió alatt, és miért fontos a reflektív működéssel, mint kompetenciával foglalkozni segítő szakemberként? Hogyan, milyen szinteken jelenik meg a reflexió a segítői munkában? Ezeket a kérdéseket szeretném írásomban körüljárni, alapul véve John Dewney és Michael Carroll [2] gondolatait a tapasztalati tanulás és a reflexió kapcsolatáról.
Segítőként – védőnőként, szociális munkásként, szupervizorként – emberekkel dolgozunk, és a személyiségünk az egyik legfontosabb munkaeszközünk. Emberekkel dolgozunk, kommunikáción, kapcsolatokon keresztül, ahol a kapcsolatokban valamilyen módon szinte mindig megjelenik a résztvevők egyéni dinamikája, személyisége, szándéka, története. Az önreflexió és a reflektív működés nélkül elképzelhetetlen lenne megérteni az adott kapcsolatot, benne magunkat és a klienst, ez a sikeres szakmai együttműködés alapja.
Valaki segítséget kér egy olyan problémában, élethelyzetben, amit nehéznek, akár kilátástalannak él meg, és amit egyedül már nem tud megoldani. Hogyan tudunk úgy segíteni, hogy ne „kiskorúsítsuk” a klienst, a gondozottat, hanem abban segítsünk neki, hogy megtalálja a saját erejét, energiáit, kompetenciáit? Hogyan tudjuk abban támogatni, hogy képessé váljon elmozdulni a jelenlegi állapotából, tanulni a korábbi hibáiból, és ha szükséges, új szemléletet, működési módokat kipróbálni? Segítő szakemberként ekkor legfontosabb feladatunknak a képessé tevést tekintjük. Pozitív változást szeretnénk elősegíteni, tevékenységünk tehát a jövőre irányul, de a jelen helyzetből, állapotból és a múltból, a már megszerzett tapasztalatokból tudunk kiindulni.
John Dewey tapasztalati tanulásról megfogalmazott gondolatai jó szemléleti kiindulópontot adnak. (Dewey, 1938) Szerinte nem a tapasztalatainkból, hanem a reflektált tapasztalatainkból tanulunk – a tapasztalat önmagában nem elég. Mit jelent itt a tanulás, és mit jelent a reflexió?
A tanulást olyan komplex, összetett folyamatként határozza meg, ami végigkíséri életünket. Ez jelentheti új ismeretek, tudások, kompetenciák szerzését éppúgy, mint a régiek újragondolását, aktualizálását. Mindeközben személyiségünk is gazdagodik, és a tanulás fő eredménye és célja, hogy könnyebben tudjunk alkalmazkodni a környezetünk folyamatos változása által támasztott kihívásokhoz.
A hibáink, bukásaink tanítanak minket – ha igazán, mélyen elgondolkodunk és reflektálunk a történtekre, legalább annyit tanulhatunk a bukásainkból, mint a sikereinkből.
Ehhez a megközelítéshez nagyon közel áll a konstruktivista tanuláselmélet, ami szerint a tanulás nem puszta ismeretszerzés, hanem magatartásformálás is, mely a tapasztalatszerzés reflektálásán keresztül történik (Nahalka 2006). A tudás ez alapján egyéni és társas konstrukció, aktív alkotási folyamat, a saját tapasztalataink értelmezésének eredménye. A külső valósághoz csak saját tapasztalati világunkon keresztül férünk hozzá, így a külvilággal folyamatos reflexiós viszonyban vagyunk, nem pusztán objektíven szemléljük azt.
A tanulásunk, fejlődésünk során a korábbi tapasztalatainkból, tudásainkból indulunk ki, és ezekhez illesztjük az új tapasztalatokat, tudásokat. A megértést, a feldolgozást és az új ismeretek integrálását egy reflektálási folyamat segíti, és mindezek eredményeként új megoldást, modellt, tudást alakítunk ki. Közben változhat, más szintre kerülhet a helyzetről alkotott értelmezésünk is.
A tapasztalati tanulás tehát folyamatos párbeszédet és reflexiót igényel magunkra, a környezetünkre, a helyzetre, a körülményekre.
Mit jelent a tapasztalati tanulásban, fejlődésben a reflexió, a reflektív működés?
A „reflektálni” ige a latin re-flectere „visszahajlítani, visszafordítani” (ill. a latin „animum reflectere” „a gondolatokat ráirányítani valamire”) származik.
Dewey értelmezése szerint a reflektálás komplex mentális folyamat, amikor egy helyzetben megállunk, és impulzív késztetéseinket kontrollálva elhalasztjuk az azonnali reakciónkat, hogy legyen időnk több szempontból is megvizsgálni a szituációt és a lehetséges reagálási módokat. Közben mozgósítjuk eddigi tudásunkat, tapasztalatainkat is.
Reflektálni tehát annyit jelent, mint megállni és gondolkodni – az azonnali, impulzív reagálás helyett megállni, és az adott impulzust, cselekvési késztetést megvizsgálni több oldalról is. Valóban ez a legmegfelelőbb az adott helyzetben? Milyen más cselekvési, reagálási lehetőségeink vannak még?
Ahhoz, hogy valóban meg tudjunk állni és reflektálni tudjunk, érzelmileg el kell távolodjunk a helyzettől, ki kell lépjünk egy időre – csak így tudunk gondolkodni a szituáción, ekkor van lehetőségünk megfigyelni és értelmezni azt.
Időre van szükségünk ahhoz, hogy mind magunkra, motivációinkra, vágyainkra, igényeinkre, mind az adott helyzetre, a többi szereplőre, dinamikákra, és a lehetséges más perspektívákra, megoldásokra rá tudjunk nézni.
Voller megfogalmazása szerint a reflexió a gondolatokra, érzésekre, érzékelésre és viselkedésre való célirányos fókuszálás, amelynek célja megtalálni a tapasztalás ezen elemeinek jelentéstartalmát. Az ilyen reflexió eredménye egy újfajta megértés létrehozása, ami a választási lehetőségek megnövekedéséhez, változáshoz és/vagy a zavarodottság, bizonytalanság csökkenéséhez vezethet. (Voller, 2010)
A segítői munkában a reflektív működés különösen fontos, több szinten is. Egyrészt a klienseinket, gondozottjainkat segíthetjük abban, hogy reflektáljanak a nehéz élethelyzeteikre, perspektívát tudjanak váltani, megtalálják a saját erősségeiket, megoldási módjukat, cselekvési lehetőségeiket, bővítve viselkedési készletüket. Másrészt a saját segítői működésünkre is jó, ha folyamatosan reflektálunk, „tanuljuk” magunkat, ezzel fejlesztve szakmai személyiségünket, mint munkaeszközt.
A segítői működés reflektálására nagyon jó lehetőséget ad a szupervízió. A szupervízió olyan tanácsadási forma, melynek fő célja a résztvevő szakemberek szakmai kompetenciáinak fejlesztése, hivatás-személyiségük erősítése, lelki egészségük védelme, és szakmai továbbfejlődésük eredményesebbé tétele.
Dr. Michael Carroll írásaiban sokat foglalkozik a szupervíziós folyamat jellegzetességeivel. A szupervíziót tanulási folyamatként értelmezi, amelynek három legfontosabb titka: „figyelem, figyelem, figyelem”, alap működés módja pedig a reflexió. Véleménye szerint a reflektív működést tanulni lehet a szupervizornak és a szupervizáltnak egyaránt, így tudnak valóságosan élni a szupervízió adta lehetőségekkel. (Carroll, 2009)
A reflexió kíváncsivá tesz, új látásmódot, megváltozott érzékelést eredményez, máshogy látjuk és végezzük munkánkat általa. Ha biztos vagyok valamiben, nincs szükségem reflexióra – az elbizonytalanodás vezet el a reflexióig. A szupervízió nagy értéke, hogy mások visszajelzésein keresztül önmagunkra reflektálhatunk. Magunkat védve legtöbbet önmagunknak hazudunk, a reflexió segít eltávolodva mélyebbre látni, növelve érzelmi intelligenciánkat. Akkor vagyunk csak képesek reflektíven működni, ha valamennyire biztonságban érezzük magunkat. Ezt a biztonságot tudja megteremteni a szupervíziós munkamód.
Carroll a reflexiónak 4 szintjét különbözteti meg [3].
A reflexió 1. szintje:
Nem reflektív beállítottság.
Ezt a szintet a külső okokra figyelő, intellektuális válaszadás jellemzi. Nehéznek találjuk a befelé figyelést, meglátni a szélesebb perspektívát. Feketén-fehéren látjuk a dolgokat, egyszerű tényeken alapuló okokat keresünk, pl. „ez az oka, hogy az történt”.
Jellemző hozzáállás: „Én rendben vagyok, te nem vagy rendben.”; „Te vagy a probléma, én a megoldás”. „Ezt és ezt tedd, ezt kell tenned.” A felelős-keresés, hibáztatás pozíciójában vagyunk, párbeszéd helyett monológ folytatunk.
Eredménye elakadás, megrekedés, amihez gyakran erős negatív érzelmek kapcsolódnak. Leblokkolja a további reflexió lehetőségét – úgy érzem, nekem van igazam, félek kiengedni a kezemből a hatalmat és a kontrollt.
A reflexió 2. szintje:
Az érzelmi eltávolodás és a megértés kezdete.
Ez a szint már megenged valamennyi távolságot a történésektől, kezdjük egyre inkább a megfigyelő, reflektáló nézőpontjából látni az eseményeket. Tudomásul vesszük, felismerjük a másik érzéseit. Együtt érzőbbek vagyunk, képessé válunk jobban belelátni, mi is történik a másik emberben.
Jellemző hozzáállás: „Én rendben vagyok, és kezdek rájönni, lehetséges, hogy te is rendben vagy (még nem biztos).” A hibáztatás pozíciója mellett megjelenik a megértésé is, valamennyi empátia, de „Még mindig te vagy a probléma, és nagyjából-egészében én vagyok a megoldás.”
Eredménye: megjelenik a megértés lehetősége, szabadabbá válik a visszajelzés. Még mindig én mondom meg, mit tegyél, de már jelen van a párbeszéd vita, tárgyalás formájában. A kontrollt még nem engedem ki a kezemből, de már felmerül ennek lehetősége.
A reflexió 3. szintje:
Rendszerszerű nézőpont, külső és/vagy belső párbeszéd kialakulása.
Megosztjuk egymással a nézeteinket, látásmódunkat, és kezdjük látni, hogy sok közülük összefügg. A közös térbe mindketten saját történetünket hozzuk be, de közben képesek vagyunk érzékelni, hogy mindketten felelősek vagyunk az együttműködésünkért.
Jellemző hozzáállás: „Mindketten rendben vagyunk, ha meg tudjuk ezt beszélni.” A közös felelősség pozíciója, Mi-hozzáállás. Nekünk van problémánk – mi tudjuk megoldani. Rendszerszerű gondolkodás és reflektív párbeszéd jellemzi.
A mélyebb reflexiót blokkolhatja, ha úgy látom, csak a rendszerben van a probléma, és nem akarom észrevenni, hogy további személyes szintek is lehetségesek.
A reflexió 4. szintje:
Self transcendens – magamon áttekintő, önreflexiós nézőpont.
Kezdek magamra figyelni, hogyan kerülök bele mindig ugyanazokba a helyzetekbe. Magamra, befelé fordítom a figyelmem, ami teljesen új felismerésekhez, megoldásmódokhoz vezet a saját működésmódom megváltozásával.
Jellemző hozzáállás: Én rendben vagyok, te rendben vagy. A személyes felelősség pozíciója. Nekem vannak elakadásaim, problémáim, én tudom megoldani őket. Eredménye egy belső dialógus kialakulása, melynek fő kérdése: Mi az én szerepem ebben, hogyan jelenek meg benne? Mit szükséges megváltoztatnom ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzon és a működési minta megtörjön?
A további reflexiós folyamatot gátolhatja a „köldök nézés” – annyira lefoglal a saját fejlődésem, hogy megfeledkezem másokról.
A reflexió különböző szintjein való működést elősegíthetjük szupervizorként és segítőként is. Mindegyik szinten való működés hasznos lehet bizonyos helyzetekben, mindegyik másra fókuszál, és más nézőpontból közelíti meg a problémát. Használhatjuk úgy is a szinteket, hogy hol ebbe, hol abba állítom bele magam vagy segítek a kliensemnek beleállni problémahozóként – mit látok ebből, mit veszek észre abból a nézőpontból? Az érzelmi bevonódások elengedésében, az adott helyzet újfajta értelmezésében, egy új működésmód megtalálásában sokat segíthet a reflexió négy szintjének bejárása. Ha én, mint segítő szakember nem tudok magabiztosan mozogni ezeken a szinteken, ha nem érzem magam biztonságban a negyedik, önreflexiós szinten, a kliensemet, gondozottamat sem fogom tudni odaengedni.
IRODALOMJEGYZÉK
- Dewey, J. (1938, 1963) Experience and Education. Collier Books, New York, USA
- Voller,H. (2010). Developing the understanding of reflective practice in counselling and psychotherapy. D. Prof, University of Middlesex.
- Carroll, M. (2009) From Mindless to mindful practice: on learning reflection in supervision. Psychotherapy in Australia, Vol 15 No 4.
http://emergesupervision.nz/wp-content/uploads/2014/11/learning_reflection.pdf
[1] John Dewey (1859 – 1952) Amerikai filozófus, pszichológus, oktatási reformer
[2] Dr. Michael Carroll, tanácsadó pszichológus, szupervizor és coach, a Bristoli Egyetem nyugalmazott professzora
[3] M. Carroll előadása, ANSE Nyári Egyetem, Dublin, 2009