A két gondolat közötti érzelmi feszülést mindannyian érezzük, sokan átéltük már. A fenti közmondást belső üzenetként, követendő jó tanácsként szinte valamennyien hozzuk magunkkal gyerekkorunkból. Vannak helyzetek, amikor ezt a szabályt könnyedén sikerül is betartanunk, de biztosan ismerős az az állapot is, amikor tudjuk, hogy fontos a feladat, tudjuk, hogy neki kellene látni, Pató Pál úrhoz hasonlóan mégis halogatjuk a megvalósítását. Hiába érzünk egyre növekvő lelkiismeret furdalást, szorongást, mégsem tudjuk nekiszánni magunkat a munkának, inkább foglalkozunk sok-sok sürgősnek tűnő egyéb tevékenységgel.

 

Valaki egyszer megkérdezte Ernest Hemingwayt, hogyan lát neki egy regény megírásának. A válasz: „Legelőször is leolvasztom a hűtőszekrényt.”[3]

 

Mi történik velünk, amikor halogatunk? Mik lehetnek a halogatás lelki magyarázatai?

Működésünk megértésében, a megfelelő megküzdési stratégiák megtalálásában hogyan tud minket támogatni a szupervízió? Ezekre a kérdésekre keressük a választ ebben az írásban.

 

Egy kötelezően elvégzendő vagy fontos feladat elhalasztása komolyan veszélyeztetheti eredményességünket, teljesítményünket, nem is beszélve arról, milyen nagymértékű szorongás, stressz forrása lehet.

Mik a leggyakoribb okai a halogatásnak, és milyen módszerek segíthetnek bennünket a legyőzésében?

Ami Gallo „Állítsd meg a halogatást – Most” c. cikkében [4] azt javasolja, mikor legközelebb halogatáson kapjuk magunkat, legelőször is kérdezzük meg magunktól: Mi tart vissza az adott feladat elvégzésétől?

Mikor rajtakapom magam, hogy nem veszek tudomást egy határidős munkáról, még rágondolni is rossz, vagy úgy érzem, a világ összes ideje a rendelkezésemre áll, miért kezdeném el már most, érdemes feltenni a kérdést – miért? Miért pont ezt a feladatot halasztom el? Hogy vagyok vele? Milyen érzéseket vált ki belőlem? Mi van az érzéseim mögött?

 

Ha sikerül a halogatás okát beazonosítani, céltudatosabban tudjuk a megfelelő stratégiát megválasztani a leküzdéséhez.

 

A halogatás egyik leggyakoribb oka az lehet, ha nem szeretjük az adott feladatot, negatívan viszonyulunk hozzá, ellenállás van bennünk iránta. Ez lehet azért, mert nem látjuk értelmét dolognak, vagy unalmasnak, túl mechanikusnak találjuk azt. Az is lehet, a megbízás nekünk egyáltalán nem fontos, de valaki másnak igen, és csak kényszerből, kötelességből vállaltuk azt el. Ha nem tudtunk nemet mondani, és valaki megkér minket valamire, akkor is rábólintunk a megbízásra, ha minden sejtünk tiltakozik is ellene. Ha fontos, hogy elfogadjanak, jó véleménnyel legyenek rólunk, kedveljenek, szeressenek minket, meg szeretnénk felelni a kimondott vagy akár képzelt elvárásoknak, és nagyon nehéz lesz nemet mondani. Néha nagy belső ellentmondás feszül azok között a dolgok között, amiket el kell végezzünk bármilyen vélt vagy valós külső kényszerítő körülmény miatt, és azok között, amikkel belső indíttatásból, motivációból valóban szeretnénk foglalkozni.

 

Ha be tudtuk azonosítani a fenti esetek valamelyikét a halogatásunk okaként, a következő stratégia átlendíthet a holtponton:

• Gondoljuk végig, hogy átadhatjuk-e másnak a feladatot, lehet-e még kilépni belőle. Ha igen, tegyük ezt meg.
• Ha nem adhatjuk át senkinek, jobb ezt minél hamarabb tudomásul venni, és nekilátni a munkának, túlesni rajta. Tűzzünk ki határidőt, és ahogy elkészültünk, jutalmazzuk meg magunkat – kis időre élvezzük az elvégzett munka örömét, pihenjünk. Egy kávé, rövid séta, 5 perc beszélgetés a munkatársunkkal sokat javíthat a közérzetünkön.

 

Mindemellett menedzselnünk kell a megfelelni akarásunkat és a segíteni akarásunkat is, és gyakorolni a nemet mondás művészetét. Kérdezzem meg magamtól: Miért fontos nekem, hogy kedveljenek, szeressenek? Valóban ennyire lényeges számomra az adott személy véleménye? Ha fontos, milyen szinten? Milyen kapcsolatban vagyunk egymással? Ki az, akinek a szeretete, elfogadása igazán fontos nekem? Mi az én felelősségem a kérdésben, mi másoké? Mi jelenti itt a megfelelő felelősség felvállalását?

A segíteni akarás és a megfelelni akarás legnagyobb csapdája, hogy mivel nem tudunk nemet mondani, túlvállaljuk magunkat, és a végén éppen a túlvállalás miatt nem tudjuk a bevállalt munkát jól teljesíteni – legjobb szándékunk ellenére sem tudunk megfelelni és segíteni.

 

Utólag érdemes levonni a helyzet tanulságát. A legközelebbi hasonló esetben sokat segíthet, ha már a megbízás elvállalása előtt felteszünk magunknak néhány kérdést:

 

• Én vagyok erre a feladatra a legmegfelelőbb ember? Mennyire fontos ez nekem?
• Ez a megfelelő idő? Van időm erre, valóban az én időmet kell erre a feladatra használni? Fontos/sürgős annyira, hogy most kell elvégezni?
• Van elég információm ahhoz, hogy elvállaljam? [5]

 

Ha bármelyik kérdésre nem a válasz, és van döntési lehetőségünk, ne kezdjünk neki a dolognak, ne vállaljuk el. Keressük meg a megfelelő embert, és delegáljuk neki a feladatot. Át is ütemezhetjük egy későbbi időpontra, amikor már lesz elegendő időnk rá, vagy várjunk addig, míg több információnk lesz a döntés meghozatalához.

 

A halogatás másik tipikus oka a félelem, a felkészületlenség érzése, a bizonytalanság – ha nem tudom, hogyan is kell az adott munkát megcsinálni, felkészületlennek érzem magam, és nem tudom, hogy lássak neki, nagy valószínűséggel halogatni fogom a dolgot. Vagy azért tartok tőle, mert soha nem csináltam még, vagy annyira komplex, összetett a feladat, hogy nehéz átlátni, túl sok az ismeretlen tényező.

Ebbe a kategóriába tartozik az a helyzet is, amikor egy hosszú távú, nagy projektet kellene elvégezni, távoli határidővel. Eleinte nyugodt vagyok, úgy érzem, ráérek, rengeteg időm van, hónapok állnak rendelkezésemre. Aztán a hónapokból hónap, majd csak hetek, napok lesznek. Mikor rájövök – kifutottam minden határidőből, már biztosan nem tudom tökéletesen elvégezni a feladatot, elfog a szorongás, ledermeszt a pánik, és tehetetlenné válok.

Tipikus helyzet az is, amikor olyan hosszú távú célom, tervem van, aminek nincs is határideje. Valami, ami a fejlődésem, előmenetelem szempontjából fontos nekem, pl. egy idegen nyelv megtanulása. Fontos nekem, szeretném megvalósítani, de nem tudom, hogyan kezdjek neki.

 

Mi történik velünk ezekben az esetekben? Mitől félünk, mi bizonytalanít el?

Peter Bergman szerint[6] a nagy léptékű, fontos vállalások esetén legtöbbször a feladat komplexitása, sokrétűsége miatt nem látjuk azt át. Amit nem tudunk átlátni, ahol túl sok az ismeretlen faktor, bizonytalanságot, félelmet, szorongást fog kiváltani belőlünk, és fogalmunk sem lesz, hogyan lássunk hozzá.

Tovább növelheti bizonytalanság érzésünket, hogy ritkán áll a tökéletes kivitelezéshez szükséges valamennyi tudás és kompetencia már a kezdéskor rendelkezésünkre, így a komplexitás és bonyolultság bizonytalansága mellett még alkalmatlannak is érezzük magunkat.

Ráadásul legtöbbször túl vagyunk terhelve, ezer más sürgős, határidős kötelezettségünk is van, ami elviheti a figyelmet a hosszabb távú feladatokról.

 

Lehet egy mélyebb, tudattalanul ható ok is, ami miatt a fontos dolgokat halogathatjuk – éppen a fontosságuk. Olyan jelentősek számunkra, hogy félünk dolgozni rajtuk. Egy nagy projekt tükröt tart elénk – saját magunk és mások számára is megmutat minket, kiderülhet rólunk, mennyire vagyunk okosak, felkészültek, kompetensek. A lelepleződéstől való félelem nagy visszatartó erő.

A halogatást ebben az esetben alibiként használjuk. Jobb, ha el sem kezdem a feladatot vagy halogatom, és egy tőlem független, külső ok miatt nem készülök el rendesen, pl. mert nem volt elég időm, mint ha rosszul teljesítek, és kiderül rólam, hogy nem vagyok elég okos… nem vagyok képes jól elvégezni a dolgot.

A fő kérdés, fókusz itt nem a munka elvégzése, hanem az identitásunk. Az identitásunk, a magunkról kialakított képünk kerül veszélybe. Sérülhet, ahogyan magunkat látjuk, és ahogyan szeretnénk, hogy mások lássanak bennünket.

 

Hogyan tudunk megküzdeni ezekkel a félelmekkel?

 

A legfontosabb lépés beazonosítani és tudatosítani a félelmünket. Mitől félek igazán? Mi a legrosszabb, ami történhet? Engedjük közel magunkhoz az érzéseinket. Információt hordoz, ha megértjük, mi is okozza őket valójában, segítségükkel meg tudjuk látni és érteni a viszonyulásunkat az adott helyzethez.

Ahogy beazonosítom, kimondom, mitől félek, képessé válhatok azon is elgondolkodni, mennyire reális ez a félelem.

További segítséget jelent, ha meg tudom az érzéseimet osztani valakivel. A félelmek megosztása előre mozdítja a tudatosítás folyamatát, és lehetőséget ad arra is, hogy meg tudjam hallani/hallgatni mások hasonló tapasztalatait. Kiderülhet, nem vagyok egyedül… mások is félnek, ők is bizonytalanok, ők is szeretnének jól teljesíteni. Ők is szeretnének tökéletesen teljesíteni…

 

Ezzel el is jutottunk a következő kulcs kérdéshez: Mit jelent tökéletesen teljesíteni? Lehetséges egyáltalán? Mit, milyen teljesítményt várok el magamtól?

Mi segíthet abban, hogy a magammal szembeni elvárásokat a realitás szintjére tudjam vinni? Lehetséges, hogy túl sokat várok el magamtól? Valóban az általam elvárt szintet igényli az adott feladat? Mi lenne az „elég jó”[7], az éppen jó teljesítés? Ahhoz, hogy ki tudjunk jönni a teljesítési kényszer bénító félelméből, el kell ismernünk, hogy nem vagyunk tökéletesek – szembe kell néznünk a tökéletlenségünkkel, és az adott feladatnak és felkészültségünknek megfelelő, reális szinten kell meghatároznunk a magunkkal szembeni elvárásainkat.

Hogyan lehet elfogadni a tökéletlenségünket, a korlátainkat?

Folyamatos fejlődési úton vagyunk, minden feladat, erőfeszítés fejleszt minket. Ha meg tudjuk érezni, látni a fejlődés lehetőségét egy feladatban, és nem intelligenciánk megmérettetéseként, vizsgahelyzetként éljük azt meg, sokkal motiváltabbak leszünk. Ha kihívásként, izgalmas feladatként, fejlődési lehetőségként tekintünk rá, jóval könnyebb nekilátni munkának.

 

Mint korábban megállapítottuk, a félelem információt hordoz. Miután felismertem, mit üzen a félelmem a feladathoz való viszonyomról, és sikerült a magammal szembeni elvárásokat tisztázni és reálisabb szinten meghatározni, érdemes végiggondolni, mik a hiányzó ismereteim, és honnan tudom pótolni ezeket.

Milyen eszközökre, információkra, kompetenciákra és segítségre van ahhoz szükségem, hogy végig tudjam vinni a feladatot? A segítség, információk, stb. összegyűjtése amellett, hogy előre lendíti a munkát, drámaian le tudja csökkenteni a félelmeket is.

A szorongásunk szintjét tovább csökkenthetjük, ha kisebb, átlátható részekre, lépésekre bontjuk a tennivalót és minden rész elvégzéséhez teljesíthető határidőt is rendelünk. Ne ijedjünk meg, ha a folyamat közben újra meglátogat a félelmünk – ha szükséges, kérjünk minél előbb segítséget, és lássunk neki az első lépésnek, csak arra fókuszálva. Észre sem vesszük, ahogy elragad minket a munka lendülete.

 

A halogatással való megküzdés igen komoly reflektív, önreflektív munkát igényel. Az önreflexió, a perspektíva váltás csak akkor tud megvalósulni, ha érzelmileg eltávolodom az adott helyzettől, és kívülről, kicsit távolabbról nézek rá a problémára. Egyedül, csak magamra támaszkodva sokszor nagyon nehéz kilátni a szituációból, pörgünk tovább a magunk gondolatmenetében, érzésvilágában. A külső nézőpontból való reflexió folyamatában nagy segítségünkre lehet a szupervízió.

A szupervízió olyan tanácsadási forma, aminek fókuszában az egyén, a szakmai feladat és a szervezet közötti interakció áll.[8] Alapvető munkamódja a reflexió és az önreflexió segítése. A munkával, munkahelyi feladatainkkal kapcsolatos bármilyen kérdést, nehézséget reflektálhatunk a szupervizor neutrális, külső perspektívát közvetítő jelenléte által biztosított biztonságos lélektani térben, bizalmi légkörben. A munkamódra jellemző minősítés, ítélkezés mentes megközelítés elősegíti a saját kérdéseinkkel, érzelmeinkkel való őszinte szembenézést. Szupervízióban az érzelmek felismerését, beazonosítását segítjük, információként kezelve azokat. Ha fel tudom ismerni, mit érzek, következő lépésként gondolkodhatok arról, mit jelent nekem ez az érzés, milyen gondolat, feltevés, helyzetértelmezés váltotta ki. Az érzéseimre való reflexió segíti saját viszonyulásom megértését és a probléma reálisabb értelmezését, perspektívába helyezését, és lehetőséget biztosít arra is, hogy tudatosabban tudjam kontrollálni a helyzetet. Ezáltal lehetőségem lesz a szituációnak jobban megfelelő, reális döntéseket hozni és eredményesebb stratégiákat kialakítani.

 

Végül záró gondolatként hadd álljon itt egy idézet Karinthy Frigyestől:

 

„Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Ha még ma megteheted, hogy valamit holnapra halassz, el ne mulaszd elhalasztani”[9]

 

Karinthy megértő, ironikus mosollyal fordítja humorba a közmondást, és egyúttal rávilágít a halogatás szerepének összetett voltára is.

Nem csak gátolhat, akadályozhat minket a halogatás, de segíthet is, hasznunkra is válhat egy adott helyzet kezelésében. Segíthet abban, hogy felismerjük, mik azok a feladatok, tervek, célok, amik igazán fontosak nekünk, és mik azok, amiket akár el is halaszthatunk, és akkor sem történik tragédia, ha soha nem tudjuk megtalálni a megfelelő odaszánást, időt elvégzésükre.

 

 

IRODALOMJEGYZÉK

 

• Ami Gallo (2012) Stop procrastinating – Now, in: HBR Guide to Getting the Right Work Done, Harward Business Review Press, Boston, Massachusetts
• Peter Bregman (2012) Don’t let long-term projects become last minute panic, in: HBR Guide to Getting the Right Work Done, Harward Business Review Press, Boston, Massachusetts
• Peter Bregman (2012) The Worth-Your-Time Test, in: HBR Guide to Getting the Right Work Done, Harward Business Review Press, Boston, Massachusetts
• W.Winnicott (2000): Kisgyermek, család, külvilág, Animula, Budapest
• Ajdukovic, M. et al (2016): ECVision – A szupervízió és a coaching fogalomtára és kompetenciaprofilja, MSZCT, Budapest

 

 

 

[1] Magyar közmondás

[2] Petőfi Sándor (1847): Pató Pál úr

[3] Ami Gallo (2012) Stop procrastinating – Now, in: HBR Guide to Getting the Right Work Done, Harward Business Review Press, Boson, Massachusetts

[4] Ami Gallo (2012)

[5] Peter Bregman (2012) The Worth-Your-Time Test, in: HBR Guide to Getting the Right Work Done, Harward Business Review Press, Boson, Massachusetts

[6] Peter Bregman (2012) Don’t let long-term projects become last minute panic, in: HBR Guide to Getting the Right Work Done, Harward Business Review Press, Boson, Massachusetts

[7] D.W.Winnicott (2000): Kisgyermek, család, külvilág, Animula, Budapest

[8] Ajdukovic, M. et al (2016): ECVision – A szupervízió és a coaching fogalomtára és kompetenciaprofilja, MSZCT, Budapest

[9] Karinthy Frigyes (2009): Minden másképp van – Karinthy Frigyes füveskönyve, Lazi Kiadó