A hipotézis egy olyan feltételezés, amely a családtól – klienstől, gondozottól – szerzett információkon alapul, és a segítő szakember kérdéseinek, mondandójának alapját képezi, addig, amíg a feltételezés érvényessége meg nem dől. A hipotézis léte feltételezi, hogy nincs objektív megfigyelés; ugyanakkor képes értelmet adni a történéseknek, ezzel segítve a segítő szakembert, hogy rendszerben lássa az esetet. A jó hipotézis a rendszer minden tagját és azok kapcsolatait is figyelembe veszi.

A neutralitás egy attitűd, beállítódás, amellyel a segítő szakember viszonyul(hat) a segítetthez. Szövetségese, ahogy a csoport, család többi tagjának is szövetségese egyidejűleg: a rendszer minden tagja egyformán fontos a számára. A neutralitás a milánói iskola három alapfogalma közül a legvitatottabb, legtöbb kérdést felvető fogalom.

A segített ember legfőbb vágya, hogy meghallgassák, hogy azt érezze, megértették és elfogadták. A segítő egyik legnehezebb feladata, ha nem a legnehezebb, hogy ezt megtegye akkor is, ha az, amit hall, ellenérzéseket kelt benne.

A neutrális viszonyulás ellentéte az elfogult, részrehajló, elkötelezett viszonyulás. A milánói iskola a rendszer egyik tagjára irányuló elfogultságot, részrehajlást állította szembe azzal, hogy a rendszer minden tagja azonos figyelmet kapjon, és egyikük mellett se köteleződjön el a segítő a másik tag hátrányára. A kérdés immár az: lehetséges-e, hogy a segítő kívül maradjon a rendszeren (pl. család), amelynek, saját szakmai megítélése szerint éppen a diszfunkcionális változtatását segíti.

A segítő is ember, lehetetlen mindenhez semlegesen viszonyulnia: minden bizonnyal van véleménye, világnézete, értékei, érzései. Emellett vannak olyan szakmai és etikai szabályok, melyek betartására szerződik, aki az adott szakma művelője. A milánói iskola tagjai úgy foglalkoztak családokkal, hogy az általuk konzultációs találkozóknak nevezett alkalmakon egy segítő részt vett a folyamatban, egy pedig megfigyelte azt, ezzel is szolgálva, hogy a neutralitás minél jobban érvényesüljön. Ezzel szemben ma – más területeken – a legtöbb segítő egyedül dolgozik. Nincs jelen külső szem, amely őt segítené abban, hogy az esetbe való bevonódását akár a saját szempontjából, akár az eset szempontjából kezelje. Amikor a segítő munkája közben unatkozik, megfájdul a feje, a gyomra, kiveri a víz, és ezeknek a testi tüneteknek nincs egyértelmű magyarázatuk, vagy érzi, hogy olyan ellenállás van benne a munkája (vagy a gondozottak) iránt, amely akadályozza őt, érdemes fontolóra vennie a kérdést: mi okozza nálam ezeket a tüneteket?

Ez az a pont, ahol beléphet a segítőt segítő szakember, például a szupervizor. Segíthet abban, hogy, mint a milánói iskola külső megfigyelője, kérdéseket feltéve kialakítson egy álláspontot, és újabb kérdésekkel lehetővé tegye, hogy a segítő rálásson arra, hol az ő helye, mi a szerepe abban a rendszerben, ahol ő a segítő. A megértés mentén kialakulhat egy új viszonyulás, amely oldja a segítő elakadását, könnyebbé teszi a szakmai munkáját, és védi a mentális túlterheltségtől.

Természetesen nem minden esetnél vonódik be a segítő, nem minden esetben érinti meg az a helyzet, azok a személyek, akikkel dolgozik. A védőnői munka esetében azonban erre nagyon sok lehetőség mutatkozik: női szerepek (pl. párkapcsolat, szülői szerep, nagyszülői szerep, testvér-szerep), életesemények (pl. szülés, születés, családtervezés, várandósság) saját megélése és annak viszonya a gondozott (család) életéhez. A milánói iskola alapelvei, közöttük a neutralitás ezekben az esetekben is jó viszonyítási pontot adnak a szakmai munka során.

Fontos kitérni pár szóban arra, hogy jelen cikk értelmezése szerint a neutralitás mire vonatkozik és mire nem. Fentebb már szó esett arról, hogy a segítő is ugyanabban a világban él, mint a segített, értékekkel és érzésekkel. Ha véleményétől, világnézetétől, szakmai-etikai normáitól eltérő viselkedéssel találkozik, a neutralitás nem arra vonatkozik, hogy tegyen úgy, mintha mindennel egyetértene. Sőt, kimondottan fontos, hogy jelezze, ha a szakmai protokolltól, vagy alapvető értékeitől eltérő viselkedést tapasztal. Ugyanakkor a véleménynyilvánítás, az értékek képviselete nem azonos a megítéléssel, mely pozitív vagy negatív viszonyítás más emberekhez. Máriási Dóra és VidaKatalin közös cikkükben írnak arról, hogy hol látják a különbséget az ideológiamentesség és az ítéletmentesség között. [2]

A neutralitás a segítő szakember egy lehetséges attitűdje: ma már inkább a kíváncsiság, érdeklődés a használatos kifejezés. E szerint az attitűd szerint a segítő szakember nyitott több nézőpontra, elfogadó az érzelmeket illetően, és ítéletmentes – a segítettel, annak családjával, és önmagával szemben is.

Ahhoz, hogy a segítő szakember neutrálisan – ítélkezés-mentesen, nyitottan, elfogadóan – tudjon jelen lenni a munkájában, elengedhetetlen, hogy tisztában legyen saját motivációival, értékeivel, aktuális érzéseivel. Ebben segítheti őt az egyéni vagy csoportos szupervízió, vagy más, önismereten alapuló tanácsadási, vagy terápiás munka.

Jelen írás a neutralitás és a szakmai-személyes felelősségvállalás kérdéskörét vette közelebbről szemügyre, esetenként feltételes módban, kérdéseket is felvetve. A neutralitás és a társadalmi felelősségvállalás kapcsolata ebbe a cikkbe nem fért bele, azonban érdekes kérdéseket vet fel, hogy a segítő szakma – csakúgy, mint a pszichológus szakma – képviselőinek van-e, és ha igen, milyen felelőssége a társadalmi szemléletformálásban.

[1]Cs., Rátay: Huszonöt éves a milánói iskola
http://docplayer.hu/6343367-Ratay-csaba-dr-huszonot-eves-a-milanoi-iskola.html
(letöltve: 2016.08.16.)

[2] Máriási, D., Vida, K.:Kritikai pszichológiát! - Vitaindító a pszichológia és a pszichológusok társadalmi felelősségérőlhttp://kettosmerce.blog.hu/2015/12/05/kritikai_pszichologiat_vitaindito_a_pszichologia_es_a_pszichologusok_tarsadalmi_felelossegerol?token=fd521827cc76502b4bb9a846e45ada3a
(letöltve: 2016.08.16.)