A szülők nagyon sokféleképpen reagálnak, viszonyulnak sérült gyermekükhöz. Sok esetben nehéz megérteni őket, de szakemberként nem is a megértésük, sokkal inkább a meghallgatásuk a feladat. Ha meghallgatjuk a szülőket, nagyobb eséllyel fognak ők is meghallgatni bennünket.

Nem baj, ha a szakember nem tud a szülő minden kérdésére válaszolni. Ha kifejezi, hogy egy-egy megjegyzés vagy kérdés váratlanul éri, ha a szülő érzelmi megnyilvánulásait, a saját érzelmeit mutatva követi. Ettől lesz hiteles és őszinte a kapcsolat.

A sérült gyermekkel való együttélésben többször szembesül a szülő azzal, hogy a gyermekkel szemben támasztott elvárásai nem teljesülhetnek. Ilyenkor ezeket az elvárásokat át kell alakítania, el kell engednie és el kell gyászolnia (érzelmileg megélni az elvesztést), a gyermek 7 éves koráig már akár többször is: nem tanul meg járni, nem tud beszélni, nem válik szobatisztává, nem veszik fel a „normál” óvodába, másképp viselkedik, mint a többi hasonló korú gyermek… Ez az elengedés és reménykedés hullámzása. Védőnőként, szakemberként – ha észleljük – főleg a meghallgatás lehet a feladatunk, néha speciális szaksegítségre (pszichológus, terapeuta, lelki gondozó) is szükség lehet.

Hogy a szakember megfelelő segítséget tudjon adni a sérült gyermeknek, elengedhetetlenek a pontos és jó megfigyelések. Miután a gyermekkel a szülő – leggyakrabban az anya – tölti a legtöbb időt, az ő tapasztalatai, megfigyelései nagyon fontosak. A szülők szakértőik a saját gyermekeiknek és így partnereik a szakembereknek. Ha a szakember ilyen megbecsüléssel viszonyul hozzájuk, jó kölcsönös együttműködés alakul ki, ami a gyermek érdekét szolgálja.

A sok nehézség, reménytelenség mellett, amit a sérült gyermeket nevelő családok átélnek, ezek a szülők is megélnek sok-sok örömet és – természetesen - szépnek, szerethetőnek látják, tartják saját gyermekeiket. Ezért igen nagyra értékelik, ha a gyermekkel foglalkozó szakemberek is észreveszik a gyereket. Egy-két kedves szó a gyermekhez intézve, a ránézés, a mosoly, az érintés, a simogatás, esetleg – ha a szülő megengedi és a gyermek is szeretné – a karba vétel mind-mind kapcsolatfelvételt jelent a gyermek szempontjából és azt jelzi a szülőnek, hogy az ő gyermeke is értékes és szerethető.

A szülőknek nagyon fontos, hogy érezzék: ők is gondoskodó, megfelelő szülők. Ezt főleg a visszajelzésekből érezhetik, tudhatják, mert visszajelez a gyermek és a környezet is. A sérült gyermekek – általában - jóval kevesebb visszajelzést adnak, mint a nem sérültek (gondoljunk egy autista vagy egy halmozottan fogyatékos gyermekre), így a szülő is bizonytalanabb lehet abban, kielégíti-e a gyermek minden szükségletét. Ezért a szülőknek fokozottan fontos a szakemberektől, kiemelten a védőnőtől kapott pozitív visszajelzés. Sokat segít, ha a szakember konkrétan megmondja, szerinte mit csinál jól a szülő (pl: „Nagyon jó látni és hallgatni, ahogy ilyen kedves hangon beszélsz Pistihez, amikor tisztába teszed. Ez sokat segít neki, hogy nyugodt legyen és fejlődjön a beszéde.”).

A sérült gyermekek fejlődése – általában - még a szenzitív periódusban sem olyan látványos és gyors, mint nem sérült társaiké, ezért a látogatáskor a „Mit tud már? Hogy fejlődik?” kérdések helyett szerencsésebb, ha azt kérjük a szülőktől meséljenek a gyermekkel kapcsolatos pozitív, kellemes élményeikről.

Egy kisgyermekkel a szülői szolgálat 24 órás, de ez a sérült gyermekek esetében még megterhelőbb: jobban aggódik a szülő, többet kell orvoshoz, fejlesztésre vinni, összetettebbek a gondozási feladatok és az állandó felügyelet, jelenlét tovább tart. Nem sérült kisgyermekekre boldogan vigyáznak a nagyszülők, keresztmamák, akár más gyermekek anyukái, a sérült gyermekek felügyeletét még sokszor más családtagok sem szívesen vállalják. Ezért az anyák beszűkülhetnek és nagyon fáradtak. A fáradtság pedig ingerlékenyebbé, türelmetlenebbé, szomorúbbá tesz, ami a viselkedésben is megjelenik. Érdemes ilyenkor – a gyermek sérültségének megfelelően – felügyeleti vagy nappali ellátási szolgáltatások keresésében segíteni a szülőt.

Végül a sérült gyermek családjában élő többi gyermek helyzetéről szólnék. Nem könnyű sérült gyermek testvérének lenni. Sok családban minden figyelem és gondoskodás a sérült gyermekre irányul, közben az egészségesen fejlődő gyermek megnyilvánulásait, sikereit, jelenlétét természetesnek tartják, alig veszik észre a szülők. Gyakorta problémás viselkedéssel hívják fel magukra a figyelmet. Ha az egészségesen fejlődő testvérek jelen vannak a védőnői tanácsadás, látogatás alkalmával, akkor sokat segít, ha mi mindig figyelmet fordítunk rájuk is, kérdezzük, megdicsérjük őket. Ha nincsenek jelen, akkor a szülőt kérdezzük meg róluk is.

A nem sérültekre szakosodott szakemberek gyakran félnek, tartanak a sérült gyermeket nevelő szülőkkel való foglalkozástól, beszélgetéstől, pedig ezek a szülők is csak a figyelemre, emberségre vágynak és arra, hogy kompetens szülőnek érezhessék magukat.

AJÁNLOTT IRODALOM

• Borbély, S. (2012): A szülők és mi Budapesti Korai Fejlesztő Központ
• Kálmán, Zs. (2004): Bánatkő Bliss Alapítvány
• kezenfogva.hu